Szerző: Jekkel OrsolyaAmikor hazaértem a Tisza velencei eseményéről, átgondoltam és rájöttem, hogy ezt a Mesét dühből írtam és én a Camino Meséket mindig pozitív érzelmi állapotban írom, ezért nem posztoltam ki március 15. előtt.
Március 15-én a Hősök terén annyi nyugodt és jókedvű embert láttam, hogy már biztos voltam abban, hogy kormányváltás lesz és ezzel együtt elmúlt a dühöm.
Mivel elmúlt a dühöm, a Mesém aktualitását vesztette.
Az volt a tervem, hogy mindenképpen megírom a Mesét, ha ismét lesz olyan mondanivalóm, ami valaki számára érdekes lehet. Közben elkezdtem figyelni a híreket és egyre jobban azt éreztem, hogy már nem kell segítenem, mert azt látom, hogy ennek biztosan vége van. Azt látom, hogy a kormányon belül nincs megfelelő kommunikáció, összhang, napról-napra öngólt lőnek saját maguknak. Azt gondoltam, hogy már mindenki látja, hogy nem tudnak egy országot vezetni, hiszen saját magukat sem tudják vezetni.
Azt láttam, hogy egyre többen állnak fel és egyre többen nem félnek beszélni. Már olyan emberek is megszólalnak nyilvánosan, akik nagyon sokat veszíthetnek, de számukra már sokkal fontosabb, hogy elmondják az igazságot. Olyan emberek, akik minden erejükkel hisznek abban, hogy április 13-án egy csodás reggelre ébredünk.
Most már én is olyan ember vagyok, aki feláll és nem fél beszélni.
Régebben féltem a COVID hatásától, a háborútól következményeitől és a gazdasági összeomlástól.
Én már nem félek, de:
A 97 éves nagypapám fél a háborútól. Látja azt, hogy a kormánypárt lop, csal, hazudik, de mivel átélte a II. világháborút és 56-ot, fél, hogy megint háború lesz. Nem látja át az egészet, mert a kormánypárt kommunikációját hallgatja, ugyanakkor már nem szavaz rájuk.
A nagymamám fél. Fél, mert az idősek otthonában az idősek csak a kormány kommunikációját hallgathatják, emiatt fél és dühös és próbálja meggyőzni a többieket, hogy ők is “a nagy vezérre” szavazzanak, hiszen csak ő tud megvédeni minket és egyébként is tőle kapjuk a 13. és 14. havi nyugdíjat.
Látok olyan testvéreket, akik már megbeszélik azt, hogy ők is tiszások. Külön-külön próbálták meggyőzni szüleiket, de mivel nem sikerült és feszültség volt, féltek, hogy konfliktus lesz a családban, ezért hanyagolták a témát.
A közvetlen környezetemben több olyan ember, van, aki tiszás, de ezt fél elmondani. Olyan helyen dolgozik, ahol, hogy ha elmondod, hogy máshogy làtod, gondolod, akkor félni kell hogy elveszíted a munkádat. Ez nem is titok, hiszen “leszóltak fentről”!
Több embertől hallom azt, hogy tudják, hogy lopnak, csalnak és hazudnak, de félnek attól, hogy ennél is rosszabb lesz.
Több olyan beszélgetés fültanúja voltam, aminek a lényege az volt, hogy ma Magyarországon màr félnie kell az embernek, hogy kinek mit mond, mert lehet tudni, hogy kinek csurran-cseppen.
Amióta mesélek, számos privát üzenetet kapok, hogy velem vannak, így tovább! Ők még nyilvánosan nem lájkolhatják a Meséimet, mert még félnek, de 2 nap múlva megteszik.
Én április 12-én a Tiszára fogok szavazni, mert már nem félek és biztos vagyok abban, hogy ennél sokkal jobb lesz!
2018-ban nem mentem el szavazni, nem láttam olyat, aki le tudná váltani a kormányt, inkább nem is foglalkoztam vele. Tudtam, hogy teljesen mindegy, hogy kire szavazok, úgyis ugyanaz lesz, mint eddig.
2022-ben a jelenleg hatalmon lévő pártra szavaztam, mert féltem. Nem gondoltam, hogy jó az, ami van, de egyrészt nem láttam olyan ellenzéket, akit komolyan tudtam volna venni, másrészt pedig féltem, hogy ha kormányváltás lesz, akkor megszüntetik a KATA adózási formát. Úgy voltam vele, hogy ez biztosan rossz, de féltem, hogy még ennél is rosszabb lesz és az egyéni érdekemet a közösség érdeke elé helyeztem.
3 hónap múlva megszüntették a KATA-t és felemelték a rezsit. Gondoltam is magamban, hogy na tessék, ettől féltem és megvalósult. De azt is tudtam, hogy én is tettem azért, hogy rosszabb legyen.
Akkor éppen a caminóm végén voltam Fisterrában, már 3 hete. Addig se nagyon akartam hazajönni, de utána még 3 hétig kint maradtam, mert nem akartam szembenézni a “magyar valósággal”. Amikor hazajöttem, nem hittem a szememnek. Láttam, hogy mennyivel drágább lett minden! 2,5 hónapig Spanyolországban voltam és akármit vettem, az első gondolatom, az volt, hogy kint mennyivel olcsóbb.
2 héttel azután, hogy hazajöttem, hivatalos voltam a Magyar Érdemrend lovagkeresztje díjátadóra. Ez a magyar állam által adományozható legmagasabb kitüntetések egyike. Ott ültem a Vígadóban és hallgattam egy beszédet a hazafiasságról és magyarságtudatról, s azt éreztem, hogy én ezt most teljesen elveszítettem. Éltem már huzamosabb ideig külföldön, de soha nem tudtam volna elképzelni az életemet máshol. Mindig bennem volt, hogy én magyar vagyok és Magyarország a hazám, itt szeretnék élni, de ott a díjátadón úgy éreztem, hogy ez eltűnt belőlem. 
A kitüntetéseket a díjazottak a különböző tudományterületeken elért kiemelkedő teljesítményekért kapták, azaz olyan emberek vehették át, akik sokat tettek a hazánkért. Az ünnepség után volt egy állófogadás, ahol egyrészt nem volt elegendő hely mindenki számára, másrészt meg a mini hamburgerekben nem volt hamburgerhús, csak egy nagyon vékony szelet felvágott és hasonló szellemben volt elkészítve a többi étel is.
Láttam professzorokat, tudósokat, művészeket egy olyan helyzetben, amit rendkívül megalázónak éreztem. Azt láttam, hogy nem sokkal azután, hogy átvették ezt a nagyon magas rangú kitüntetést, próbálják elfogyasztani az igencsak gyenge minőségben elkészített ételeket, de ez nem okoz örömet nekik, mert nem tudják hová letenni a tányérjukat, nem volt hely.
Úgy éreztem, hogy ez megalázó. Ez megalázó, mert olyan emberek vannak ilyen helyzetben, akiket a területükön tisztelnek, de a hatalom nem tiszteli őket.
Ekkor azon gondolkoztam, hogy azok az emberek, akik egész életükben a hazájukért dolgoztak, ilyen módon vannak megbecsülve? Ennyit számít itthon egy élet műve?
Ezután még négyszer mentem vissza Finisterrébe és erősen gondolkoztam azon, hogy odaköltözöm. Ott éreztem magam szabadnak. Itthon azt éreztem, hogy egy börtönben vagyok.
2023-ban már sokat dolgoztam azért, hogy az egész nyarat Fisterrában tölthessem. Már mindent elterveztem, az volt az álmom, hogy ott fogok tréningeket tartani. Minden jól ment, amikor júliusban szerelmes lettem és úgy döntöttem, hogy itthon maradok.
Akkor még féltem, hogy mi lesz itthon!
Most már nem félek!
Vége van! 
2 nap!
Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed járj végére!
Köszönöm, hogy megtiszteltél figyelmeddel és elolvastad a Mesémet. Ha úgy látod, gondolod, érzed, hogy vannak benne olyan gondolatok, érzések, amik mások számára is érdekesek lehetnek, akkor kérlek oszd meg velük!
Köszönöm!
Már nem félek! I.: https://caminomesek.hu/_68
Már nem félek! II.: https://caminomesek.hu/mar-nem-felek-_69
Már nem félek! III.: https://caminomesek.hu/_70
Camino Mesék:
